Őszi szonáta

Ösztönösen irtózom a kötelező pirosbetűs napoktól. Az elmúlt hét végén felkerekedett az ország, és megrohanta a temetőket. Persze fontos, hogy halottainkat legalább évente egyszer meglátogassuk, de azt azért mindig furcsáltam, hogy erre ki kell jelölni egy napot, hiszen akinek csak ettől jutnak eszébe az egykor voltak, az - ahogy mondani szokás - egyéb bűnök elkövetésére is hajlamos lehet.

Én a fenti napot különös halottjaim között töltöttem, a kimentem egy sétára a Szoborparkba, ahová az elmúlt több mint négy évtized multával mumifikálódott köztéri alkotásokat temették.

Immáron sokadszor zaklatott fel a hely üzenete, az, hogy egy-egy művészi alkotás, amely általában az örökkévalóságnak készül, milyen sokszor méltatlanul rövid életet élhet. Még csak azzal sem értek egyet, hogy ezek rossz művek, a kortársak már sokszor tévedtek, elég itt csak Csontváryra gondolni, a zsenire, aki életében egyetlen alkotást sem adott el, és éhen halt, majd halála után az utókor - köszönhetően egy lelkes amatőr gyűjtőnek, aki megőrizte műveit - a halhatatlanok közé emelte.

Séta közben találkoztam Marx-al, Engels-el, a két filozófussal, akiknek nagy tragédiája, hogy a történelem és benne az ember kiforgatta gondolataikat, és mindig csak ellenzékben lehettek szimpatikusak, alátámasztja ezt az is, hogy a világ nagy tudományos központjai, a Gonosz Birodalmában szellemi atyaként tisztelt két szakálas munkásságát most, a kommunizmus valós veszélyének elmúltával ismét újraértékeli. Ott ágált előttem és bádog népe előtt Kun Béla, akiről jót mondani lehetetlen, de akkor is része múltunknak. Rám kiáltott némán a Tanácsköztársaság fegyverbehívó katonája, akit a köznyelv annak idején - még fénykorában -azzal csúfolt, hogy a kezében lobogtatott valami, nem is vörös zászló, és ő nem is katona, csak egy pincér rohan a vendég után azt kiáltva: „itt tetszett felejteni a kabátkát”. Utóbb komoly vitába keveredtem a karónyelt Münich elvtárssal.

Sétáltam és rám tört a múlt, semmi nosztalgia, csak egyszerre érezni kezdtem mindezt, egykor volt hétköznapi életem részét. Végiggondoltam, miként reagáltam rájuk nap, mint nap, miként épülhettek be a tudatba oly annyira, hogy van egy korosztály, amely még a mai napig is úgy határozza meg az M1 - M7 bekötő, és a 6-os út csomópontját, hogy találkozunk az Osztyapenkónál, annál a kapitánynál, aki most itt magaslik előttem.

Gondolom, úgy vagyunk ezekkel a szobrokkal, mint az utcanevekkel, amik változhatnak ugyan, és változnak is - nálunk kicsit sűrűbben, mint a világ boldogabbik részén - ám az egyes generációk holtukig azon a néven nevezik az utcákat, tereket, ahogy életük első szakaszában megszokták. A szüleimnek - példának okáért - életük végéig Király utca volt, ami nekem Majakovszkij még ma is, amikor pedig már hivatalosan ismét Király.

Kifelé jövet a szobortemetőből azon gondolkodtam, hogy az még csak rendben van, hogy múltunkat időről időre újra értékeljük, hiszen jól tudjuk, nincs szubjektívabb dolog a történelemnél, de az azért már-már beteges , hogy nemcsak megtagadjuk, de igyekszünk úgy tenni, mintha ott sem lett volna az időegyenesen egy, vagy – esetünkben - több korszak. Ne feledjük, a múlt könyvének lapjait mindig a ma tollával írják tele, és honnan lehetne jobban, biztonságosabban elrugaszkodni a jövő felé, mint éppen innen, ahol most állunk: a mából?

A Fidesz trónfosztása

 

Azok közé tartozom, akik a Fidesz kétszeri választási veresége ellenére állították, hogy a honi pártok közül Orbánék kommunikációja, politikai marketingje pr munkája a legprofesszionálisabb. Jelentem, legurult a narancs a trónról.

Aránylag ritkán váltogatom a véleményemet, már csak korom okán is, de most ezt kell tennem, ugyanis láttam a Jobbik legújabb kampányfilmjét. Nyugodtan mondhatom, hogy ez az opus már-már himnikusan tükrözi ennek a szélsőséges pártnak minden összetartó lelki rezdülését. Ilyen szakmailag kiváló politprop alkotást még nem láttam a hazai reklámpiacon. A zenei hatás - amivel indítanak - leginkább Coppolát idézi, amikor a híres Apokalipszis most! - filmjében a helikopterek támadása alá Wagner Walkürjeinek lovaglását álmodta. A narrátor hangja pedig - gyanítom nem véletlenül – a hollywoodi filmekben oly nagyon kedvelt mesélői hangszínt idézi. Egy szó, mint száz: a Jobbik marketing csapata ismét kitett magáért. Ha nem tudnám mi a valóság, és mondjuk külföldiként nézném a filmet, minden szimpátiám ezeké a szabadságharcosoké lenne, akik akár Somoza, vagy Idi Amin Dada ellen is harcba szállhatnának. A gond csak az, hogy a jobbik egy XXI. századi, európai demokráciát igyekszik úgy feltüntetni filmjében, mintha – Morvai Krisztina „szép szavával” élve - a harmadik világ egyik forrongó állama lenne. Ez a film tipikus példája a formál logika látványos és olykor sajnos nagyon is eredményes alkalmazásának, azaz olyan, mintha azt mondaná, hogy a repülőgépen nem az utasok figyelemelterelése érdekében osztogatnak kávét, ha légörvénybe kerül a gép, éppen ellenkezőleg, a kávéosztás az, ami a légörvényt okozza.

Ekkora kihívással, mint ez a film eddigi húsz éves fennállása óta, még nem nézett szembe legújabb demokráciánk, és annak képviselői, a pártok. Nem kétséges, hogy a Jobbik mögött -most már inkább mellett - olyan szakemberek és nem utolsósorban tőke áll, akik, amely a cél érdekében hatalmas szaktudással támogatják ezt az alakulatot, mit sem törődve azzal, hogy tudásukkal, pénzükkel a legembertelenebb, legprostituáltabb vén filozófiát maszkírozzák kívánatos ifjú szűzleánnyá.

A párt már az EP választásokat megelőző kampányban bebizonyította, hogy könnyedén leiskolázza reklám tekintetében valamennyi ellenfelét. Azt szokás mondani, hogy egy párt is olyan, mint a mosópor, vagyis ugyan úgy lehet, és kell eladni. A film hosszát tekintve látszik, hogy fel sem merült a megrendelőkben és alkotókban, hogy azt majd a közszolgálati, vagy nagy kereskedelmi televíziókban sugározzák, nem, a Jobbik tovább megy az M.L.M útján, híveik mindig a maguk „hitelességét” felhasználva szervezik újabb és újabb szavazóikat. Félő, hogy ők majd eleget tesznek Orbán Viktor egykori kérésének és hoznak magukkal még egy-egy embert.

Maradva a fenti hasonlatnál, a Jobbik szakemberei azt vállalták, hogy mosóporként értékesítik a „mocskolóport”, és teszik ezt hatalmas hozzáértéssel, de mint tudjuk: a reklám már ilyen, ne dőljünk be nekik.

Sólyom Úrnak szeretettel

Sólyom László köztársasági elnök immáron sokadszor bebizonyította, nemcsak ő, de stábja is csak emberből van. Ha nem tisztelném a hivatalt, amit képvisel, azt mondanám: ’56-os emlékbeszédében csacskaságot hordott össze, mondom, mondanám, mert jóhiszemű vagyok, ugyanis, ha rosszhiszemű lennék, azt gondolnám, ismét javítani akar erősen kétséges legitimációján. Tudom én, hogy erre kész a válasz, amely szerint mégis ő a legnépszerűbb politikusunk. Igen-igen - amint mondani szokás - vakok között félszemű a király, de kéretik összevetni Sólyom László népszerűségi adatait elődeiével! Na ugye?

Sólyom úr megválasztása óta legitimációs problémákkal küszködik, hiszen - mint okos intelligens ember pontosan tudja - hogy elnökké emelésének körülményei, enyhén szólva is több sebből véreznek. Úgy lett ugyanis, mint mindannyian emlékszünk a szégyenletes esetre, egy civilből a demokrácia legfőbb védelmezője és letéteményese, - mert a köztársasági elnöki poszt elsősorban ezt kell, hogy jelentse - az ország első polgára, hogy minden demokratikus szabályt, sőt látszatot is felrúgtak azok, akik megválasztották. A Fidesz-KDNP képviselői az „ügy” érdekében térdig gázoltak az antidemokratikus megoldások iszapjában azért, hogy az a Sólyom László legyen az elnök, aki az első forduló után emelt fővel léphetett volna vissza, ezzel biztosítva helyét a történelemkönyvek pozitív személyiségei között, ám ő, -nem kétlem- küldetés tudattól hajtva, mindent vállalt azért, hogy a már említett küldetésességét megvalósíthassa.

Persze mindazt a pacsmagolást, ami a választás kűrül megesett, már régen elfelejtethette volna az országgal, ha imígyen megszerzett hatalmát a legfőbb jó, a társadalmi béke érdekében használta volna fel, ő azonban éppen ellenkezőleg járt el. Mint a Sándor Palota ura hivatalba lépése óta folyamatosan egyfelé politizál, de oly nagyon, hogy az embernek sokszor az az érzése támad, egyszerűen csak az a vágy hajtja, hogy elégtételt vehessen azokon a baloldali és liberális képviselőkön, akik igyekeztek keresztbe feküdni megválasztása előtt.

Az az ember, aki annak idején bebizonyította, hogy többre becsüli a bazsarózsát, mint Pécs polgárait, hiszen a zengői lokátor telepítése ellen teljes mellszélességgel kiállt, ám szót sem szólt, amikor éppen az ő küzdelme eredményeként is Pécs városában a lakók feje fölött jelölték ki a lokátor új helyét.

Az elnök úr megválasztása óta folyamatosan és látványosan fumigálja a parlamentet, a törvényhozást, ha azonban elkerülhetetlen, hogy ellátogasson az ország házába, azt úgy teszi, mintha fogorvoshoz kellene mennie, és elő nem fordul, hogy keveredjen a képviselőkkel, a frissen kinevezett notabilitásokat egy királyi gesztussal magához kéreti a páholyába, és ott gratulál, már akinek.

Megszólalásaiban viszont nagyon kemény, mármint egy felé, tőle aztán egyetlen jó, vagy tárgyilagos szót sem várhat az ország jelenlegi kormánya. A minap például, nem átallotta még ’56 emlékét sem felhasználni arra, hogy rúgjon a kormányzópárton, felemlegetve az „öszödi beszédet”, mint a társadalmi bizalom megrendülésének pillanatát, mindezek közben természetesen szót sem ejtett az Ő fentebb leírt megválasztásának körülményeiről, holott, ha valami, az a nyilvánossá degradált titkos szavazás sem volt - pestiesen szólva - semmi, méghozzá jóval a már említett beszéd előtt.

Nem tudom természetesen, hogy áll az elnök úr a tükrökkel, és a meleg kézfogásokkal. Azt viszont állítom, hogy Sólyom László iskolapéldája annak, amikor politikai hatalomba kerül valaki - egy ős civil - akinek fogalma sincs róla, miként kell akként viselkedni, hogy egy ország arca lehessen, úgy bel - mint külföldön. Márpedig az olyan országokban, amilyen a miénk is, a legfőbb feladata ez lenne a köztársaság elnökének, hiszen a társadalom megosztásán azok dolgoznak, akik ezt érzik hivatásuknak: a politika egyéb szereplői.

Nem játék ez, gyermek

Tudom én, hogy „hálás feladat” támadni a legkülönbözőbb oltásokat, hiszen az ember – már csak ilyen - nagy érdeklődéssel fogadja a nimbuszdöntögetést, most azonban valami olyasmi történik, ami egészen elképesztően - nem félek kimondani - emberellenes. Egyesek, kihasználva az állammal szemben megrendül bizodalmat, homályos üzleti, politikai érdekek mentén egészségünkre, életünkre törnek.
A vakcinák az emberiség talán legáldásosabb eredményei közé tartoznak. Aki kétkedik az előbbi kijelentés igazában, attól csak annyit kérek, emlékezzen az ötvenes évek nagy gyermekbénulási világjárványára aminek viszonylag rövid idő alatt véget vetett a vakcina, de hogy közelítsünk napjainkhoz, a hetvenes években az emlékezetes Hong Kongi influenza is behódolt az oltásnak. A fenti állítás ellenkezőjét bizonyítja Románia, ahol a rendszerváltozás után megszűnt az oltási kötelezettség, de legalább is a végrehajtási akarat, és szinte évek alatt visszatértek az addig kiirtottnak vélt gyermekbetegségek. Nem szeretném, ha az a vád érne, hogy csak egy felé mutogatok, így a sokat emlegetett angol példát is érdemes megnézni: a szigetországban, amely egyik élharcosa volt a kötelező oltások eltörlésének, aránylag gyorsan, ismét kitört a szamárköhögésnek nevezett járvány.

Nem vagyok orvos, de azt bizton állíthatom, hogy egy úgynevezett „leoltott” társadalomban az adott betegség járványszerű elterjedése lehetetlen, márpedig a cél éppen az, hogy elkerülhető legyen a tömeges, járványos megbetegedés.

Egyre többen kicsinylik le a legújabb H1N1 veszélyt, nem hiszek nekik, hiszen a világ nem véletlenül retteg ettől a kórtól, a halottak száma sem csekély, így mindenki, aki arról papol, hogy nem is olyan veszélyes, hitem szerint felelőtlen, szakszerűtlen, és kártékony.

Félre ne értsen senki, nem azt állítom, hogy nincsen kockázata ennek az új oltásnak, van, de nem több mint bármely orvosi beavatkozásnak. Akik mostanság huhognak, nem gondolják végig, hogy bizony, minden egyes újabb megbetegedésért ők maguk is felelősek. Mi motiválja a sokszor nagyon magasan képzett szakembereket, hogy az oltás ellen agitáljanak, némelyüket valószínűleg semmi más nem hajtja, mint a szereplési vágy, ezek mellett vannak, akik szakmai meggyőződésüket is feláldozzák a politikai zavarkeltés oltárán, hiszen ez a „bűnös kormány” csak rosszat akarhat. Az ellenzők egy komoly százaléka, pedig vagy egy másik gyógyszer lobbi érdekeit védi, vagy így kíván rúgni egyet a világ kétségtelenül legnagyobb iparágán. Egyik indok elfogadhatatlanabb, mint a másik. Békeidőben ugyanis komolyabb emberellenes bűnt talán nem is lehet elkövetni, mint a gyógyításba, megelőzésbe vetett társadalmi bizalom rombolását.

Jani házhoz ment a lóalkatrészért

Nem lenne értelme ismét arról értekezni, miként és hogyan rúgta ki a Nap TV-t az MTV, jogos volt-e, avagy jogtalan az eljárás, jó volt-e, avagy rossz a Napkelte, az előző kérdés ugyanis jogi, az utóbbi, pedig ízlésbeli. Az viszont megér egy misét, hogy mit ad a nézőknek az új műsor.
Azt gondolom, nincs mit vitázni a tényen, hogy a Ma Reggel cseppet sem hasonlít Pallasz Athene-hoz, akiről köztudott, hogy teljes fegyverzetben pattant elő Zeusz fejéből. Ennek a műsornak az előképe sokkal inkább azokban a tud. fan. filmekben keresendő, amelyek arról szólnak, hogy valamely klónt, még teljes „elkészülte” előtt szednek ki az érlelőből.
Nem arról szeretnék írni, hogy egy összekapkodott műsort láthatunk most már hetek óta, az azonban szintén megérne egy misét, hogy ez a reggeli micsoda, miért éppen azokat az elemeket vette át elűzött elődje fegyvertárából, amelyek miatt jogosan kritizálták azt. Ha elfogadjuk ugyanis azt az erősen vitatható vádat, amelyet a jobboldal használt évek óta a Napkeltével szemben, hogy az „MSZP házimozija”, akkor ez a mostani „kicsit savanyú, kicsit sárga” utód nyilvánvalóan a Fideszé. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a műsor legitimációs folyamatába beszállt maga Orbán Viktor is.
A műsor szerkesztői, az alapvető jó ízlést sem tartják mércének, hiszen Vona Gábor vendégeskedésekor a legnagyobb cinizmusról tanúbizonyságot téve, Bethlen Jánost állították a kérdező-trojka élére, azt a műsorvezetőt, akit az említett pártelnök alig néhány hete szólított fel a Nap TV Össztűz című rovatában, hogy költözzön Izraelbe. A Ma Reggel adásában tehát, még jóval az inkriminált rész előtt elkezdődött a stúdió felmosása Bethlennel. A dolog csak folytatódott, amikor a műsorvezető, kicsit feszengve, heherészve próbálta tompítani Vona legutóbbi kirohanását. A riportalany ezek után cinikusan mosolyogva forgatta meg ismét a kést a mi Janinkban, és ekkor elérkezett az a nem várt pillanat, amikor semmi sajnálatot, vagy részvétet nem éreztem a műsorvezető iránt, aki belegyalogolt ebbe a jó előre oda készített csapdába. Maga a műsorszám – mondanom sem kell - úgy folytatódott, mintha még mindig az a bizonyos Nap TV-s adás menne. Behtlen behúzott nyakkal kérdezgetett, látszott rajta, kicsit fél, hogy ismét elküldik és lehet, hogy most egy Izraelnél is melegebb helyre, a másik két kérdező, pedig mintegy munkamegosztásszerűen igyekezett eljátszani a jó és rossz rendőrt, ám az előadás nem sikeredett valami fényesen. Vona uralta a terepet, és szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, oly annyira, hogy időnként felhívta a riporterek figyelmét arra, mit kellene kérdezniük ahelyett, amit éppen igyekeznek megtudni.
A stúdióban szemmel láthatóan felhőtlenül jól érezte magát mindenki, talán csak Bethlen és néhány ezer néző fészkelődött zavartan, látva a produkciót.

Mi lesz 2011-ben?

Elképesztően kevés szó esik arról az óriási kihívásról és lehetőségről, ami az ország előtt áll, 2011-ben. Bármennyire nem érzékeljük is, de fél évig Magyarország tölti be az Európai Unió soros elnöki posztját. A felkészülés jelenlegi állásáról is beszélgettem Szanyi Tibor, a legteljesebb magyarnyelvű EU adatbázis bemutatása alkalmából.

Mi tudható jelenleg a magyar elnökség időszakáról?

Nem egészen másfél év múlva, 2011 első félévében következik el az az áldott pillanat, amikor Magyarország betölti az unió elnöki posztját. Nem állom meg azt a gondolatot elmondani, hogy amennyiben mondjuk huszonöt éve, valaki ezt mondja, azt egészen biztosan elme-gyógy intézetbe zárják, nem börtönbe, mert olyan utópisztikusnak tűnt volna akkor az ötlet, hogy azt inkább kezelni rendelték volna, mint büntetni. Visszatérve azonban a jelen realitásaihoz, különféle jóslatok szerint éppen a mi elnökségünk idejére esik az az időszak, amikor Európa és a világ elkezd komolyan kilábalni a válságból, a prognózisok ugyanis azt jósolják, hogy a jövő év még egy kemény időszaknak ígérkezik, ám már a kilábalás jeleit is mutatja és ennek következményeként a 2011-es év, nagyon reményteli időszakot hoz el.


Mit jelent ez praktikusan a magyar elnökség szempontjából?


Ezt az időszakot nagyon fontos, hogy jól fogjuk meg. Ki kell használnunk azokat az előnyöket, amelyeket számunkra elnökség példának okáért az európai napirendek kidolgozásában jelent, mert ezek meghatározásában nagyon komoly szerepünk lehet. Természetesen nem hasra ütés szerűen, de komoly befolyást gyakorolhatunk és nemcsak arra, hogy mi kerüljön tárgyalásra - de arra is, és ez legalább olyan fontos, mint az előbbi - hogy mit ne tárgyaljanak. Amennyiben engem kérdeznének, erről azt mondanám, hogy olyan témákat kell napirendre venni, ami Európának is fontos, és nekünk is az, mégpedig nagyon. Ilyen témák: a víz, a fenntartható fejlődés, hiszen az egészen biztos, hogy ugyan úgy nem lehet folytatni az életet, mint a válság előtt tettük.


Hol tart jelenleg a felkészülésben Magyarország?


Legyünk reálisak és szerények: sehol. Persze nem fogunk bele pusztulni az elnökségbe, mert ezt a feladatvégzést általában a régi, nagy profi országok mindig kellőképen segítik tapasztalataikkal, így várhatóan mindabba a dologba, amit mi magyarok nem tudunk megcsinálni, besegít Brüsszel, ezzel együtt természetesen az a jó, ha minél több témát mi magunk tudunk kézbe venni és irányítani. Azt mondják, hogy általában tízezer tanácskozás jut egy-egy elnökségi időszakra, persze ezek között vannak nagyon, és kevésbé fontosak, de az egyáltalán nem mindegy, hogy ezek milyen konklúzióval zárulnak.


Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy bemutatták a legnagyobb, legteljesebb Európai Uniós adatbázist, ez miként segítheti a felkészülést?


Ez egy nagyon komoly piaci ismeret szegmenst foglal magába, hiszen hiába vannak szakértőink, akik valóban nagyon értik a dolgukat, most az uniós ismeretek tömegére lesz szükség, méghozzá áttekinthető, adott esetben szerkesztett módon, keresőkkel ellátva. Ennek az adatbázisnak szép múltja van, hiszen több mint tíz éve foglalja össze az uniós tudást, csak most úgy vélem felértékelődik a szerepe, éppen az előbb elmondottak alapján, hiszen ez az adatbázis nem hírnök, nem bulvár, hanem valódi, 24 karátos ismereteket tartalmazó forráshely.

       Guantanamo Blues

E mán döfi! Uncle Sam jól kifundálta ezt a dolgot, a guantanamói foglyokkal. Tetszik az ötlet, az persze már kevésbé, hogy szinte az egész világnak meg kell mozdulnia, mert néhány éve Samu bácsi úgy döntött, nem válogat, aki barnás bőrű és úgy köszön, hogy Alah Akhbar, azt lekapja, bebörtönzi, azután lesz, ami lesz.

Nem amerikai földön - éppen ellenkezőleg - a legellenségesebb Kubában létrehoztak egy olyan börtöntábort, amely utoljára a hírhedt Ördögsziget volt, tudják, ahol a jó Pillangó, és őt megelőzve Dreifusz töltötte büntetését - egyik megérdemelten a másik nem, - de mindkettő egyként embertelen körülmények között. Pillangó megszökött és bestseller-t írt az egészből, Dreyfusért, pedig felemelte szavát a művelt világ, élén a kor leghíresebb íróóriásával, Emile Zolával, aki ez ügy kapcsán írta elhíresült „Vádolom” kezdetű, zsarnokság és antiszemitizmus  ellenes dolgozatát. Amikor bezárt a sziget, sokan hitték, hogy tanult belőle az emberiség, és soha többé nem lesz ilyen, persze mint oly sokszor, a naiv világ most is tévedett, hiszen jött még a Gulág, meg Auschwitz, és hosszan sorolhatnánk a büntető táborokat, börtönöket, és azokat a helyeket - köztük Recsket - amelyeket azoknak tartottak fenn, akikre bűnöket csak az aktuális zsarnokság aggatott rá.

Szokták mondani, az USA ilyesmit nem csinált, ám akik ezt terjesztik, legalábbis tévednek, hiszen Pearl Harbor után se szeri, se száma nem volt az újvilágban azoknak a büntető telepeknek, amelyeken olyan embereket őriztek, akiknek összesen annyi volt a bűnük, hogy bár amerikai állampolgárként látták meg a napvilágot, de magukon viselték az ázsiai rassz jegyeit. „Jobb félni, mint megijedni” volt a jelszó, akárcsak a McCarty érában, amikor a kommunistagyanús embereket üldözték.


Hosszan lehetne még sajnos sorolni a példákat, akár az öreg kontinensről, akár Kolombusz tévedéséről, de tény, ami tény, most valami olyan történt, ami példátlan a történelemben. Az USA néhány év ösztönzés után vonakodva bár, de elismerte, hogy tévedett, és a Gauantanamo-n fogvatatottak nagy része bűntelen. Mondhatnánk: brávó, így kell ezt csinálni, tévedünk, beismerjük jóvátesszük, és a dolog a lovagiasság szabályai szerint el is intéztetett. Sajnos azonban nincs mit brávózni, ugyanis az egyetlen szuperhatalom - mint megoldást - azt a viccet találta ki, hogy a szerencsétlen emberek, akik néhány évet eltöltöttek „tévedésből”, egy embertelen vallatásokkal spékelt börtönben, és valamilyen okból már a hazájukba sem térhetnek vissza, menjenek Isten hírével, legyen hazájuk a nagyvilág. Eszébe sem jutott az amerikai vezetésnek, hogy amit ők rontottak el, nekik is illene jóvátenni, felszólították tehát a szövetséges országokat, hogy fogadják be a volt foglyokat.


Tévedés ne essék, elhiszem, hogy ezek az emberek nem jelentenek biztonsági kockázatot, meg azt is, hogy beilleszkedésük költségeit az USA fizeti, nem is ez a gondom a dologgal, hanem maga az, amit modellértéknek nevezünk, az igazi Pilátus effektus, vagyis: lesz ami lesz, én mosom kezeimet, és hogy miért, egyszerű a válasz: mert abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem. Igen, úgy látszik ma Amerika bármit megtehet, mi pedig ismét idézhetjük „Dollárpapa” híres mondatát. „Nem lenyelni, rágni”, annál is inkább, mert nem egészséges mindent lenyelni, persze a túlzott rágástól meg előbb utóbb öklendezhet az ember.

Dog Comedy

 

Péntek óta csak nézek, mint a moziban, az MTV lesüllyedt oda, ahová, még ettől a nagy múltú, kis jövőjű intézménytől sem vártam volna, és éppen ez a kulcsszó – legalábbis azt hiszem - a jövő. A közélet óceánjának arra a tengerfenéki pontjára, ahová sikeresen lenavigálta az intézményt a vezetés, már nem hatol le a józanész napsugarának még a töredéke sem.A már említett napon felbugyogott a hír, hogy ennyi volt, útilaput kötöttek a Nap Kelte producerének és műsorának talpára. Félreértés ne essék, az alábbiakban szót sem ejtek arról, hogy milyen minőséget képvisel ez a műsor, ugyanis a minőségnek a történtekhez semmi köze. A Nap Kelte olyan, amilyen és ezt megbízható szinten hozza éppen húsz éve. Ha a köztelevízió urai által rossznak ítéltetett, hát olyan, ha jónak, akkor meg olyan, ezeknek a dolgoknak ugyanis közük sincs a kirúgáshoz. Az egész dolog olyan - hogy is mondjam - nagyon magyar, és ez a legelszomorítóbb a történtekben, mit nekünk szerződés, kit érdekelnek az olyan hülye kis dolgok, mint felmondási idő, meg ez, meg az.

Kutyakomédia zajlik már megint a szemünk előtt kedveseim, a kuratórium, ugyanis nem járult hozzá az MTV újabb hitelfelvételéhez, és ez volt az a mondva csinált indok, amire a vezetés már hosszú ideje várt azért, hogy léphessen az erősen baloldali beállítottságú reggeli show ellen, a Nap Keltét kirúgták, a Ma Reggelt behúzták, és mindezt alig néhány óra leforgása alatt. Az új műsor egyik markáns - és nem is nagyon bújtatott - üzenete már az első adás alkalmával felbocsátatott a műholdra, ugyanis két politikus vendég volt a stúdióban, az egyik Suchmann Tamás - aki finoman szólva sem tartozik az MSZP pozitív arcélét erősítő politikusok közé – a másik az a Semjén Zsolt, aki több mint két éve a Kossuth téren bejelentette, hogy a kereszténydemokraták és a fiatal demokraták bojkottálják a Nap TV produkcióját. Nos, sokunk örömére a bojkottnak immár vége. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a második adás, amelyben szinte melegváltásban érkezett Kósa Lajos és Rogán Antal, miközben a kiegyensúlyozottság látszat szellemében a kormánypártot az erősen vitatható teljesítményt nyújtó romaügyi államtitkár képviselte.

A két műsor cseréjét, ki - ki politikai beállítottsága szerint ítéli meg, szó sem esik arról, melyik jobb vagy rosszabb, márpedig ha a politika - és ezt láthatjuk húsz esztendeje - a médiát nem annak tekinti ami - üzenetek közvetítőjének - hanem letarolandó harctérnek, akkor a közszolgálati média oda jut, ahol most van, az az a bányász béka ülepe alá néhány száz méterrel. Legalább akkora baj, ha egy politikus arról nyilatkozik, hogy meg kell menteni egy műsort, mintha tapsikol annak megszűnte okán.

Látva az új műsor első három adását, meg kell mondanom, ebbe a műsorfolyamnak csúfolt másfél órás valamibe komoly ízléssel bíró ember - és nem győzöm hangsúlyozni, nem politikai beállítottsága okán - nem fogadhat el meghívást, nem adhatja ugyanis az arcát egy ilyen arcátlan módon létrejött produktum legitimizációjához, aminek szemmel láthatólag más célja sincs, mint az MTV vezetésének kétségbeesett átmentése egy egyelőre még jövőidejű kormány esetére.

Papp Gergő - a műsor vezetője - akit nem egészen érthető módon úgy hirdetnek, hogy Ő fémjelzi a produkciót kissé ügyetlenül, téblábol a Fashion Cafek-ből néhány éve kirakott stílusú bútorok terében - a kényelmetlen kanapés, a kifordított kereszttűz és az átbeszélünk egyik asztaltól a másikig - helyszínek között. A stúdió díszlete az egyetlen, ami tökéletesen adekvát a programmal, hiszen a szürke különböző árnyalatai, és a mosott kék fakó színei uralják. Visszatérve a műsorvezető fémjelére, nem értem a mondatot, a fémjel ugyanis a nemes fémek megkülönböztető jelzése, de mióta tartozik ezek közé a leghétköznapibb alumínium?

Mindezeket egybevetve nagy jövőt jósolok a műsornak, mert az ilyen és ehhez hasonlók sora várható mostanság, de nemcsak a műsorkészítésben, hanem az élet szinte minden területen, mert jó néhányan, már idő előtt elkezdenek igazodni, hogy mihez, azt maguk sem tudják, csak megszólalt pici szívükben a vészcsengő, és ilyenkor tenni kell valamit, mindegy mit, bármit, csak tenni, tenni kell. Olyan ez, mint az öncenzúra, amely az esetek zömében sokkal szigorúbb, mint a valós cenzor, akinek, ha ez bekövetkezik, márpedig be szokott – ahogy azt a szocializmus utolsó évtizedei is bizonyították - semmi más dolga nincs, mint mindig kicsit összevont szemöldökkel üldögélni, azt sugallva, hogy megfelelsz, vagy elmehetsz. Így történt ez most is, Medveczky Balázs - ez a köztévét jelenleg uraló középszintű machiavellista - sem gondolkodik másképp a Nap Kelte kiirtásával. Medveczky és csapata úgy véli, két üzenetet is útjára bocsátott, egyrészt a kuratóriumnak üzente, hogy hátrább az agarakkal, másrészt az ellenzéknek, hogy várom agaraitokat, azokat az agarakat, amelyek - és nem értem miért nem tudja ezt az üzenő - darabokra tépik majd mindazokat, akik az elmúlt, közel egy évtizedben nem velük működtek együtt és ezt - mármint az eltelt időt - nem anulálja egy ilyen elkeseredett, demonstratív lépés.

                   Gondolatok egy „komment” kapcsán

Egyik publicisztikámra valamelyik kommentezője az adott portálnak - a kialakult vitában - úgy reagált, hogy érdemes megfigyelni, miszerint amíg az úgynevezett jobboldali sajtó folyamatos össztűz alatt tartja a kormányt és az MSZP-t, addig a másik oldalon másként működnek a dolgok.

Elgondolkoztató vélemény és igaz, legalábbis részben, ámbátor azért van némi csúsztatás a dologban, illetve nem is annyira csúsztatás, mint a fogalmak tisztázatlanságának következménye. Nem fogalmaztuk meg eddig eléggé világosan, hogy a jobboldalon felépült az utóbbi nyolc – kilenc évben egy egységes sajtóbirodalom, szerényebben szólva a jobb megalkotta a maga média portfolióját. Az ellenoldalon viszont több, egymástól független orgánum működik és a céljuk sem egységes, csak abban értenek egyet, hogy a bírálat szükséges, függetlenül attól, hogy annak tárgya a politikai libikóka mely oldalán található, kétségtelen, hogy dicséretet viszont csak egyfelé osztanak. Természetesen a baloldalon is vannak elfogult hangok, de ezek önmagukat szorítják ki abból a körből, amelyeket mértékadónak szokás nevezni. Ezzel szemben, ha az ember megfigyeli a jobboldali médiában minden hír, minden kommentár, csakis egyfelé mutathat, mégpedig arra, hogy ez a jelenlegi kormány lop, csal, hazudik, tehetségtelen, és nagyon gonosz.

Nemcsak, hogy értem, de meg is értem azokat, akik szívesen olvassák a saját véleményüket, de azt sehogyan sem tudom felfogni, hogy értelmes emberek miért veszik be azt az ostoba, blőd maszlagot, hogy van aki - pardon akik - még véletlenül sem képesek helyesen lépni, miért hiszik el, hogy létezhet olyan kormány, amely csakis és kizárólag olyan dolgot tesz, ami ártalmas az országnak. Néha komolyan az az érzésem, hogy benne élek egy romantikus regényben, ahol a jó úgy jó, ahogy van, a rossz, pedig maga az ördög. Miért ülnek fel oly sokan a leglátványosabb demagógiának, amely szerint az elmúlt nyolc évben semmi - hangsúlyozom semmi - jó döntés, rendelet, törvény nem született, és miért hiszik el, hogy létezhet valaki, akit csak meg kell választani, és azonnal - már másnap reggel - kezdik is kidugni pici, buksi fejüket - a szent anyaföldből - a szívünknek oly kedves kolbász-kerítés hajtásocskák.

Félreértés ne essék, nem a jobboldali média színvonaláról beszélek, mert annak jelentős része kiváló, nagyszerű erőket tudott magához vonzani, és a színvonalat folyamatosan tartja, már ha a kivételektől eltekintünk, hiszen ami gagyi volt, az az is maradt, de a többség igenis minőségi, annak ellenére is, hogy egyre több és több – az ő szóhasználatukkal- sajtómunkásra van szükségük. Mert azért ne higgyük el, hogy még mindig ballib médiafölény van. Ha tárgyilagosan tekintünk végig a piacon, azt látjuk, hogy kialakult a médiaegyensúly. Az, persze megjósolhatatlan, hogy a folyamat merre halad tovább, ámbátor erre nézvést is van elképzelésem, de ez nem tárgya ennek a kis dolgozatnak.

Konklúzióként levonható, hogy a jobboldalon egy egységes médiatömb áll szemben a ballibnek nevezett zilált csoporttal, és most jutottunk el tényleges mondandómhoz, amely szerint hiba a baloldalhoz sorolni minden olyan sajtóterméket, amely nem ért egyet a jobb gondolataival. Én magamban úgy osztályozom – holott nem helyes skatulyákat használni, de hát az ember már csak ilyen - a sajtó közéletet, hogy van a jobboldali, komoly erőt képviselő termékcsoport, ezzel szemben áll a baloldal kusza, laza szerkezete, és ott vannak még az egyre fontosabb szerepet betöltő tárgyilagos tény-sajtótermékek, amelyek mind a két oldalon látják, úgy a hibákat, mint az eredményeket.

A Külügyér esete az elgurult gyógyszerrel,

és némi spéttel

Kissé megkésve írok az esetről, de nem azért, mert most jutott tudomásomra, ami a múlt héten történt, éppen ellenkezőleg, azért vártam mostanáig, mert bíztam abban, hogy végre egy ügynek rendesen vége lesz, ahogy kell, és nem elhal, be kell látnom - életemben nem először de sokadszor - tévedtem. Lássuk tehát, mi is történt néhány napja: Balázs Péter magyar külügyminiszter jól odamondogatott Szlovákiának egy nemzetközi interjújában. Volt ott minden: kisebb testvér okításától Ceausescu hasonlaton át állami zászlófelvonásig, de mellesleg jutott egy oldalvágás Sólyom Lászlónak is, akit hiába figyelmeztettek révkomáromi turnéja előtt a külügyből, hogy talán mégsem jó az időpont - egy szóval minden volt, ami csak kell, pontosabban dehogy kell, éppen ellenkezőleg!

Azt szoktuk mondani viccesen, amikor valaki nehézkesen fogalmaz, hogy bevette a fogalmazásgátló tablettát, nos a napokban ennek ellenkezőjére adott ékes példát honunk külügyminisztere, Balázs Péternek ugyanis nem ártott volna bekapnia minimum egyet a fent említett virtuális gyogyóból, mielőtt leült a Süddeutsche Zeitung újságírójával.

A jó külügyér mondott mindent, ami csak eszébe jutott - vagy neki, vagy a szélsőjobbnak -, első körben, ami most zajlik Szlovákiában, nemes egyszerűséggel párhuzamba állította a román diktátor nevével fémjelzett történésekkel, holott a nyelvtörvény valóban borzalmas, de azért összehasonlítani, mondjuk a falurombolások időszakával, nem egyszerű túlzás, de komoly hozzá nem értés, vagy nevezzük a nevén hazugság. Ezt követte néhány megjegyzés, amely nemcsak hajaz, de azonos is az I. Világháború után oly divatos kultúrfölény-elv emlegetésével. Mint tudjuk, Trianon-t követően volt egy politikai vonulat, amely azt tűzte ki célul, hogy kultúrfölényünket kell biztosítani és bizonyítani a környező népek felett, mert így a nyugat majd hozzásegít „régi dicsőségünk” visszanyeréséhez. Mint kiderült, ez nem egyszerű idealizmus volt, de a lehető legkárosabb sovinizmusba, nacionalizmusba, azt követően, pedig a fasizmusba torkollott. Az interjú e szakaszához tartozott az a meglehetősen rossz mondat is, amelyben arról beszélt Balázs Péter, hogy a mi feladatunk a kisebb testvért európai modorra szoktatni, értsd úgy, hogy mi - akiknek a külügyminisztere ilyen modortalanul, és tegyük hozzá, szakszerűtlenül beszél - fogjuk tanítani szlovák kistesóinkat európai modorra, ez ám a röhej, mert olyan, mintha két koldus oktatná egymást a meggazdagodás fortélyaira. Persze, a nacionalizmus jegyében a riportalany ki nem hagyta volna a másik fél nemzeti zászlajának piciny megcsócsálását sem.

Érdemes a nacionalista színekkel gazdagon pingáló Balász Péter figyelmét felhívni arra, amit éppen az ő kirohanását követő napon mondott egy másik európai – pardon, egy valóban európai - politikus. Angela Merkel a magyar –szlovák viszonyról, mit szépítsük keserűen nyilatkozott a kancellár asszony. Felhívta figyelmüket, na nem a sok évtizeddel ezelőtti történelmi francia - német megbékélésre - nem tette ezt márcsak azért sem, mert ő tudja mi a jó modor, és nem hozott elő saját példát -, ám hivatkozott, a nem oly régi szlovén - horvát vitára, amely az uniós csatlakozás körül zajlott, és amit példaértékűen, tárgyalások útján, európai módon oldottak meg a felek.

Persze lehet, igaz a hír, amely szerint a hosszú Balázs Péter interjúból a külhoni újság leginkább a negatív részeket szerkesztette be, de ne feledjük, hogy amit leírtak, az azért elhangzott, ezt az is alátámasztja, hogy a riportalany - mint tudom - legalábbis eddig nem kért helyreigazítást.

Érthetetlen Balázs Péternek, ennek a jól képzett, tapasztalt karrierdiplomatának a kirohanása, márcsak azért is, mert ha valaki, ő pontosan tudta milyen következményei lehetnek az ilyen megnyilatkozásoknak, különösen akkor, amikor azt egy hivatalban lévő kormánytag - mit kormánytag - külügyminiszter teszi. Vajon miért kacsingat a magyar szakértői kormány diplomáciájának irányítója a szélsőjobb felé, miért akar náluk jó pontokat szerezni, az márcsak mellékkérdés, mi oka lehet lerombolni egy éppen elinduló félben lévő kapcsolatrendezési kísérletet nem sokkal a két ország kormányfőjének reményt keltő találkozója után néhány nappal? Természetesen nem tudom a választ a sorjázó kérdésekre, csak sejtéseim vannak, és el kell árulnom, azok nem éppen lelkesítők.

Tény, hogy Balász Péter nagyot bombázott a saját kapujába, a mi kapunkba, ilyenkor egy szövetségi kapitány – mármint a fociban - elgondolkodik azon, hogy a játékosnak van-e helye a nemzeti válogatottban.

Halihó!

Előszor egy kis címmagyarázat, miért éppen a MIIIIIIIIIIIIIIII VAN???? címmet adtam a blognak? Hiszek abban, hogy mindazt, ami körülvesz bennünket, csak kérdések útján érthetjük meg, igy azután én - a magam részéről - a kijelentő módot meghagynám másoknak.

Hát megtörtént, nem tudtam ellenállni a csábításnak és megnyitottam ezt a blogot. Sokat törtem azon a fejemet, hogy mik is lesznek majd itt, érdemes-e egyáltalán sok milliomodikként nekifogni ennek a naplónak, ami - és ezért is döntöttem az indítás mellett -  nem napló, hanem reflexió-gyűjtemény, amely  vállaltan, és feladatszerűen tökéletesen szubjektív.

Azt szeretném elérni, hogy aki olvassa - mert mit tagdjam, nem magamnak irogatok, ennyi exibicionizmus engedtessék meg nekem - az én - nem szégyenlem a szót - lelkemen át is ránézzen a világ  nekem fontos dolgaira. Ez a "micsoda", amit írok, nem maga a világ , de annak fontos része, az én VILÁGOM.

Azt szeretném, ha ezek a dolgok megérinthetnének másokat is, akár úgy is, hogy vitára, vagy továbbgondolás után éppen ellenkező véleményre sarkallja őket. Fontos és "fontatlan" dolgok között néha valószínüleg eltévedek majd, de sabaj, ezek a firkák nem azzal az igénnyel készülnek, hogy valamennyien helyet kapjanak a "Pálmai Tamás Válogatott írásai" címmel soha ki nem adandó kötetben.

Aki ismer tudja, nem kis egoval áldott-vert meg az Örökkévaló, ennek ellenére fontosnak tartom, hogy a blog Vendégoldal rovatában időről időre közöljem mások, szerintem fontos írásait, még akkor is, ha nem feltétlenül értek egyet azokkal.

A másik kedvencem a Íz-lelő rovatom, amelyben egyes ételek receptjeit, és az azokról eszembejutó gondolatforgácsokat rendezem egybe.

Kérek mindenkit, aki "benéz" hozzám, vegye legalább olyan komolyan a közvéleményt kutató kérdéseimet, és válaszoljon azokra, mint amilyen komolysággal én nézem majd az eredményt.

Igyekszem nap mint nap valamilyen új tartalmat feltölteni, ez a cél - persze, mint tudjuk ettől néha eltér az ember - különösen, ha olyan szétszórt személyiség, mint jómagam.

Maga a blog külső formájában, tartalmi elemeiben soha nem készül el teljesen, mindig változik, bővül a tartalom újabb és újabb alfejezetekkel és ki tudja mivel még? Tervezem például a Mesüge viczek rovatot, amely a zsidó humort reprezentálná,  bloggol majd  Golyó is, akiben a világ leghelyesebb, legbölcsebb négylábúját ismerhettem meg, de indítok majd - ha lesz rá érkezésem - egy riportsorozatot is, persze, hogy mindezekből mi valósul meg, az a jövő zenéje, de tervnek azért szép, ugye?

Hiszem, hogy egy jópofa, néha komoly, néha humoros, intellektuális utazásra indulok, amely során bárki, bármikor be vagy kiszállhat. Hát akkor kalandra fel!