Sólyom Úrnak szeretettel

Sólyom László köztársasági elnök immáron sokadszor bebizonyította, nemcsak ő, de stábja is csak emberből van. Ha nem tisztelném a hivatalt, amit képvisel, azt mondanám: ’56-os emlékbeszédében csacskaságot hordott össze, mondom, mondanám, mert jóhiszemű vagyok, ugyanis, ha rosszhiszemű lennék, azt gondolnám, ismét javítani akar erősen kétséges legitimációján. Tudom én, hogy erre kész a válasz, amely szerint mégis ő a legnépszerűbb politikusunk. Igen-igen - amint mondani szokás - vakok között félszemű a király, de kéretik összevetni Sólyom László népszerűségi adatait elődeiével! Na ugye?

Sólyom úr megválasztása óta legitimációs problémákkal küszködik, hiszen - mint okos intelligens ember pontosan tudja - hogy elnökké emelésének körülményei, enyhén szólva is több sebből véreznek. Úgy lett ugyanis, mint mindannyian emlékszünk a szégyenletes esetre, egy civilből a demokrácia legfőbb védelmezője és letéteményese, - mert a köztársasági elnöki poszt elsősorban ezt kell, hogy jelentse - az ország első polgára, hogy minden demokratikus szabályt, sőt látszatot is felrúgtak azok, akik megválasztották. A Fidesz-KDNP képviselői az „ügy” érdekében térdig gázoltak az antidemokratikus megoldások iszapjában azért, hogy az a Sólyom László legyen az elnök, aki az első forduló után emelt fővel léphetett volna vissza, ezzel biztosítva helyét a történelemkönyvek pozitív személyiségei között, ám ő, -nem kétlem- küldetés tudattól hajtva, mindent vállalt azért, hogy a már említett küldetésességét megvalósíthassa.

Persze mindazt a pacsmagolást, ami a választás kűrül megesett, már régen elfelejtethette volna az országgal, ha imígyen megszerzett hatalmát a legfőbb jó, a társadalmi béke érdekében használta volna fel, ő azonban éppen ellenkezőleg járt el. Mint a Sándor Palota ura hivatalba lépése óta folyamatosan egyfelé politizál, de oly nagyon, hogy az embernek sokszor az az érzése támad, egyszerűen csak az a vágy hajtja, hogy elégtételt vehessen azokon a baloldali és liberális képviselőkön, akik igyekeztek keresztbe feküdni megválasztása előtt.

Az az ember, aki annak idején bebizonyította, hogy többre becsüli a bazsarózsát, mint Pécs polgárait, hiszen a zengői lokátor telepítése ellen teljes mellszélességgel kiállt, ám szót sem szólt, amikor éppen az ő küzdelme eredményeként is Pécs városában a lakók feje fölött jelölték ki a lokátor új helyét.

Az elnök úr megválasztása óta folyamatosan és látványosan fumigálja a parlamentet, a törvényhozást, ha azonban elkerülhetetlen, hogy ellátogasson az ország házába, azt úgy teszi, mintha fogorvoshoz kellene mennie, és elő nem fordul, hogy keveredjen a képviselőkkel, a frissen kinevezett notabilitásokat egy királyi gesztussal magához kéreti a páholyába, és ott gratulál, már akinek.

Megszólalásaiban viszont nagyon kemény, mármint egy felé, tőle aztán egyetlen jó, vagy tárgyilagos szót sem várhat az ország jelenlegi kormánya. A minap például, nem átallotta még ’56 emlékét sem felhasználni arra, hogy rúgjon a kormányzópárton, felemlegetve az „öszödi beszédet”, mint a társadalmi bizalom megrendülésének pillanatát, mindezek közben természetesen szót sem ejtett az Ő fentebb leírt megválasztásának körülményeiről, holott, ha valami, az a nyilvánossá degradált titkos szavazás sem volt - pestiesen szólva - semmi, méghozzá jóval a már említett beszéd előtt.

Nem tudom természetesen, hogy áll az elnök úr a tükrökkel, és a meleg kézfogásokkal. Azt viszont állítom, hogy Sólyom László iskolapéldája annak, amikor politikai hatalomba kerül valaki - egy ős civil - akinek fogalma sincs róla, miként kell akként viselkedni, hogy egy ország arca lehessen, úgy bel - mint külföldön. Márpedig az olyan országokban, amilyen a miénk is, a legfőbb feladata ez lenne a köztársaság elnökének, hiszen a társadalom megosztásán azok dolgoznak, akik ezt érzik hivatásuknak: a politika egyéb szereplői.