Lázár nem lesz Lázár a csókok lakomáján

A Fidesz frakció majszterjáról elmélkedve Ady mellé jöhetne még egy kis Shakespeare is: „Ide nekem az oroszlánt is”. Egy szó, mint száz: hódmezővásárhelyi elődje a korán elhunyt Rapcsák András polgármester táskahordozó fiúja iszonyatos tempóban oligarhává fejlődött. Lázár úgy néz le mindenkit, aki nem gazdag, ahogy azt csak egy, az elődeit bankárkormányozó politikus lehet képes, a Fidesz terminus tecnikus -al élve: p o f á t l a n u l. 

Mint azt már egy ország tudja, a minap felütötte fejét Lázár János egy 2008-ból származó nyilatkozata, amelyben arról szaval városa közgyűlésében ez a jóember, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Mára sajtótájékoztatón cáfolta a luxusautók megszállottja, hogy a választókról beszélt volna, ugyan, Ő a helyi közéletben tevékenykedő képviselőtársairól mondta az inkriminált mondatot vagyonnyilatkozatuk okán.  Tehát nyugiság van emberek, Lázár úr nem foglalatoskodik a pórnéppel, arról ő is tudja, hogy szegény, és felemelkedésükön munkálkodik, azt viszont kikéri magának, hogy az képviseljen bárkit is, aki olyan mulya, hogy nem tudja még a saját zsebét sem jó alaposan megtömni.  Na ne má! Gondolkodjunk el, és azonnal kiderül, milyen igaza van Lázár elvtársnak, és milyen jó példával járt elől már az előző ciklusban is, hiszen a dobogó legfelső fokán végzett, mert ő vette fel hónapról hónapra a legmagasabb költségtérítést a parlamenti képviselők közül. A fenti munkasikeren felbuzdulva a választások után már, mint az állampárt frakcióvezetője tolt magának egy luxus verdát, amúgy városilag és államilag finanszírozva, mert csípi, tehát saját teóriája szerint ő kiválóan képviseli mások érdekeit, hiszen a sajátjával is ezt teszi.

Lázár János meglehetősen nagy tévedésben van akkor, amidőn a nincstelen önkormányzati politikusokat megélhetési politikusnak aposztrofálja, mert azt annak idején egy bizonyos Demeter Ervin nevű MDF-ből a Fideszbe pártoló politikusra szabták, aki mint később bebizonyosodott, sokszorosan jól járt, amikor gerincvesztve a győztesek csizmájához csapta magát.

Végighallgatva a közel három esztendős megszólalás okán keletkezett Fideszes, valamint Lázár  féle magyarázkodást, amelynek fő eleme az elmúlt nyolc év felemlegetése volt, ezzel persze Öszöd mellé emelve Hódmezővásárhelyt,  ismét végig kellet élnem azt a velőtrázó érzést, ami akkor kerít hatalmába, amikor még a bocsánatkérés is pökhendi, de nem azért, mert úgy sikeredett, hanem direkt. Úgy látszik  Kétharmadosék még a legalapvetőbb veszélyérzetüket is elvesztették, és az sem érdekli őket, hogy a buszon, villamoson, vonaton utazók hangulata, már közel sem diadalittas, sőt, egyre kritikusabb, amit az is jól jelez, hogy az  FB is elég egy ötvenezer fős tüntetés gründolásához. Persze tart még az a sokat citált kétharmad, de ha Adyval kezdtem, akkor a márciusban oly időszerű Petőfivel végezem: azt is lassan kikezdi a tenger, mert „Azért a víz az úr”.

Egy tüntetés margójára

Percről percre léptékkel többen voltak. Gyülekeztek az emberek, tévedés ne essék, nem a zemberek  – ámbár ki tudja, lehet, hogy már közülük is ébredeznek nehányan -  a Kossuth téren, és most hagyjuk a számháborút, számmágiát: sokan voltak,  végre sokan. Különben is az a lényeg, hogy egy bizonyos létszámot felül múljunk, hogy mennyi az, senki sem tudja, és mégis mindenki érzi, mert sajna már megint igaza van Marxnak, amikor arról ír, hogy a mennyiségi változás egy idő után átcsap minőségibe. Jelentem, tegnap, ott a téren április óta először á t c s a p o t t.

A Facebook bebizonyította életrevalóságát, és hogy nemcsak lehet, de kell is az ottani közösséggel (?) számolni. Tény persze, hogy a szervezésbe a hagyományos sajtó is besegített, de ehhez mindenképpen kellet az FB hiteles arculata. Persze a rendezvény bizonyos elemeiben még nagyon fésületlen, olykor átgondolatlan volt, de minden szép, amikor megszületik még az is, ami nem, mindenki Vilmosával szólván: „Csak később válik a szokott pimasszá”.  Egyes tünetekre nem árt már jó korán odafigyelni, esetünkben ez a kirekesztő szervezés, amikor a pártokat felszólították a távolmaradásra. Nos, szerintem nagyobb tragédia nem fenyegethet egy országot, mint a demokrácia elsődleges intézményeinek - na nem felszámolása, ennél sokkal cinikusabb a hatalom - kiüresítése, ugyanis a kitömött, ám valójában halott intézményrendszer, akár meg is tévesztheti az oktalan szemlélőt azt a látszatot keltve, hogy minden rendben, mehetünk is tovább, a milyen úton is?

Tehát ha ekkora a veszély, márpedig szerintem ekkora, sőt lehet, hogy még nagyobb is, nos akkor, ahogy a régi mondás tartja: az ördöggel is szövetkezni kell a győzelemér. Abba most ne gabalyodjunk bele, hogy mellesleg akár tetszik, akár nem ezek a pártok lennének hivatottak arra, hogy a Parlamentben is artikulálják az utca - esetünkben a tér - hangját. Abban tökéletesen egyet értek, hogy hívni nem szabad őket, de állítom, eltiltani sem. Hová ez a nagy gőg, valóban úgy gondoljuk még most is, hogy az erő ellentétben a sokat citált állítással nem az egységben, hanem a széthúzásban van?

Nem kellene bedőlni a demagógoknak, akik arról papolnak, hogy ezzel meg azzal nem állok csatasorba még a jó ügyért sem, jól láthattuk ennek az „elvnek” az eredményét az elmúlt hónapokban. A kétkedőknek pedig ajánlom szíves figyelmébe Ancsel Éva fontos művét, a „Szabadság Dilemmái”-t.

Az Isten (már) nem élteti Szenes Ivánt

Bozsán Eta:

Az Isten (már) nem élteti Szenes Ivánt

Az utolsó interjú Szenes Ivánnal

Még 86. életévét a tévéképernyőn ünnepelte, mely zseniális, elmés és friss volt. Minden megszólalása, minden dala olyan, hogy tanítani kéne. De nem lehet. Mert ehhez csak neki vannak meg a kellékei. Először is őstehetség, olyan családban nőtt fel, ahol jelen lehetett a legendák születésénél, majd önmaga körül is kialakított egy legenda kört. Egy lírai nagybölény volt. Emelem kalapom. A tévéműsor után küldtem neki egy sms-t: Iván! Köszönöm, hogy élsz! Ha nem lenne bizarr, azt mondanám, hogy 30 évig a barátnőm volt. Ugyanis felesége, Kornay Mariann tényleg az volt. Mari elmenetele után, Iván átvette a szerepét.

Most itt ülök a Rezső téren és megpróbálom elvágni lírai ömlengős szálaimat.

- Hogy vagy? Kicsit szomorkásan? Vagy a boldogságtól ordítani tudnál?

- Megajándékoztam magam egy SzínHázzal. A Szenes SzínHáz azért van nagy h-val, mert itt a Rezső téren nemcsak az én verseim, hanem apámé is itt készültek. Ő többek között Kálmán Imrével, Lehár Ferenccel alkotott. A régi pianínón könyökölt Karádi Katalin, Csortos Gyula, Latabár Kálmán, Honthy Hanna. Később ugyanezt tette Hofi Géza vagy Bodrogi Gyula. Ettől boldog vagyok. Szomorkás pedig azért, mert elnyomott színpadi szerző lévén csak öt darabom megy jelenleg az országban. Valamint júniusban egy hétrészes film ment a tévében, melyet Szenes Andrea állított össze a címe: Beszéld meg Andreával. Olyan riportalanyokat válogatott, mint Bodrogi, Medveczky Ilon, Oláh Ibolya vagy Dobos Attila. Itt térek vissza az első kérdésedre, hogy vagyok. Felemásan jól. Örülök, hogy vagyok, örülök, hogy az emberek szeretik és életben tartják a műveimet.

- Nagyot ugranék a múltba. Hogy lettél Szenes Iván?

- Beleszülettem a szakmába. Apám Szenes Andor költő, szövegíró korának egyik legnépszerűbb színpadi szerzője volt. Rajongásig imádtam. Példaképem volt és ma is az. Megengedte, hogy csendben itt legyek, amikor dolgozott. Rengeteg sláger születésénél voltam jelen, de apám a színházakba is magával cipelt. Egyszer a Városi Színházba mentünk. Honthy öltözője nyitva volt, bementem. Hannuska arra kért, hogy adjak neki egy puszit. Mivel akkortájt még szenvedélyes nőgyűlölő voltam megtagadtam. Erre Honthy bedobta a nagyágyút: „Akkor nem játszom el apád darabját!” Nem baj, válaszoltam, majd eljátssza a Fedák Sári! Snitt. Harminc évvel később, amikor a Luxemburg grófjába megírtam a belépőjét, még mindig szememre vetette.

- Szép és puszi-mentes gyerekkorod volt.

- Tízéves koromig tartott, amikor apám meghalt, véget ért a gyerekkor. Anyám mindent elkövetett, hogy taníttasson, különórák, zongora-tanulás, stb.

- Kamaszéveid azért voltak.

- Tizenhat évesen megírtam a Mindenkit elfelednek egyszer című számomat, ami tömény mélabú. Öregen megírtam a, Hipp-hopp, jön Vuk. És mostanában pedig írtam egy internetes számot. A beszélgetés végén, majd lejátszom neked.

- Még mindig nem tudom, hogy lettél az aki vagy.

- Már bőven a háború után, amit túléltünk, Kellér Dezsővel mentünk a Kamara Varieté felé és mire odaértünk megalapítottuk. Mivel jó napunk volt, átugrottunk a Révay utcába is, hogy ugyanezt tegyük a Vidám Színpaddal. Aztán megint történt valami, Somogyi Kálmán igazgató megkérdezte, tudok-e franciául. Azonnal igent mondtam. Átnyújtotta a darabot, hogy fordítsam le, még annyit hozzátett, hogy Bilicsi Tivadar lesz a főszereplő és 6 hét múlva premier. Megkértem egy barátomat, mesélje, el miről szól. Elmondta, megírtam. Címet is adtam neki: Tombol az erény. Lement belőle vagy száz előadás, amikor megjelent a francia szerző, aki a végén gratulált. Mondta, hogy tetszik neki, de nem is hasonlít az eredetire. Úgy látszik, akit megkértem az sem tudott franciául.

abozás nélkül mondtam az igent.

- Ez időtájban nősültél. Elvetted Kornay Mariannt.

- Mariann akkor az Úttörő Színháznál volt szerződésben. Amikor rendeztem egy bulit megjelent fekete ruhában és szőke hajjal. „Felvett” egy újságíró fiút udvarlónak, sőt egy ügyvéd is legyeskedett körülötte. Mindketten tőlem kértek nősülési tanácsot. Adtam is: én kértem meg Mariann kezét.

- Aztán megszületett Andrea.

- Amikor kicsi volt, mindenki azzal heccelt, hogy túlozottan kényeztetem. Ilyenkor azt mondtam az illetőnek, hogy ezzel a kényeztetéssel nem tudok annyit ártani Andreának, mint amennyit magamnak használni! 

- Innen már tudom tovább. Jöttek a táncdalfesztiválok. A Hofi-korszak. Egyet nem értek. Hogy van az, hogy nincs Kossuth-díjad? Mivel magyarázod?

- Talán azért, mert tudják, hogy nekem nagyobb díjam van: nemzeti díjam.

- Hol adták át a Parlamentben?

- Naponta adják át nekem az utcán, a rádióban, a tévében, amikor a dalaimat éneklik. De a 83 ezer négyzetkilométeren sem fejeződik be a díj-kiosztás. Mert Erdélyben ugyanúgy éneklik, mint Amerikában. De ha az a célod, hogy a kultúrpolitikával összeugrassz, felesleges fáradoznod. Szívesen összeugrottam volna velük magamtól is. Például akkor, amikor egyik kedvenc gyermekemet, a Vidám Színpadot megölték.

- Nem túl erős ez a kifejezés?

- Lehet. Mondhattam volna azt is, hogy meggyilkolták. Egy színházat, melyet évtizedeken keresztül Budapest egyik legkedveltebb színháza volt, a hazalátogató magyarok találkozóhelye nem lehet bezárni.

- De te feltaláltad magad.

- Engem nem érintett, én már nem voltam ott, de barátom Bodrogi Gyula, ha nem is mutatta, nagy krízisen ment át. A bukott igazgató ma a Nemzet Színésze, tehetsége révén átvészelte a merényletet.

- Hogy telnek a napjaid?

- Lassabban, mint azelőtt. De az érdeklődésem nem csökken és a szakmai versenyszellem változatlanul lobog bennem. Mivel már nem járok lóversenyre, rengeteg energia szabadult fel bennem.

- Leszoktál a cigiről is.

- Igen, mert nem kezelhettem olyan lazán az egészségügyemet, mint az országét az illetékesek. Csak az a baj, hogy óriási öngyújtógyűjteményem van és ma már szinte nincs kinek elajándékozni. Lassan már senki nem dohányzik.  

-  Nem sértődsz meg, hogy apukád Szenes Andor még nálad is jobban imponál nekem. Gyönyörű férfi volt.

- Nem haragszom, sőt! Ráadásul lényegesen tehetségesebb volt, mint én. Ha láttad volna, hogy Oláh Ibolya milyen élvezettel énekelte a dalait! Például az Ott fogsz majd sírni, ahol senki sem lát, vagy a Maga rég nem lesz a világon kezdetűt.

- A hipochondriával hogy állsz mostanság?

- Sajnos arról is le kellett mondanom, mert most már annyi igazi baj lép színre az egészségem ellen, hogy nincs időm képzeletekkel foglalkozni.

- Egészen más téma. Mi véleményed, hogy itt-ott felütötte a fejét az antiszemitizmus.

- Minden gyűlölködést gyűlölök, az antiszemitizmust és a kirekesztést főleg. De, ugyanúgy a sovinizmust is. Aki azt mondja, hogy csak a magunkfajta ember létezzen, az számomra nem ember. Esetleg zsidó sovinizmusra vállalkoznék, de csak azzal a göbbelsi megkötéssel, hogy ki a zsidó, azt én mondom meg. Mert akkor számomra a kékvérű dzsentri Fényes Szabolcs pajeszos, ortodox zsidó lenne, míg az a zsidó származású (nevét sem írom le) aljadék lenne az árjánál-árjább-legárjább antiszemita, akit utálnom kell.

- Szoktál templomba járni?

-  Ritkán. Inkább csak halálozási évfordulókon.

- Hiszel Istenben?

- Ilyen kérdésre nem válaszolok, de 86 évesen mégis elárulom: nagyon szeretném, ha lenne.

- Lassan beválthatnád az ígéretedet az internetes dallal.

- A világháló enyém, tiéd és mindenkié, kérlek, vegyél fel az ismerőseid közé.

Klikkelj rám, ha rossz a kedved, klikkelj rám és elfelejted, klikkelj rám, ha bármi gond akad, klikkelj rám, ha nem vagy boldog, klikkelj rám, ha nincs jobb dolgod, klikkelj rám és töltsed fel magad. Ne várd azt, hogy sms-en kegyeidért esedezzem, én a lelkem kímélem, el se küldöm az e-mailem, klikkelj rám az éjszakába, klikkelj rám úgy általában.”

- Ugyanezt negyven éve nem tudtad volna megírni.

- Dehogynem, csak klikkelj rám helyett, azt írtam volna, hogy gondolj rám.

                                                                                   +

 Nem bírom ki, hogy elmentél. Ki fog telefonálni éjszakánként? Ki fog kötekedni velem?

Kivel fogom megtárgyalni orvosi dilemmáimat? Azt mondtad, hogy a gondolj, rám helyettesítheti, a klikkelj rám sorokat. Iván! Most rád egy egész ország gondol. És sirat.  

Beköszönő 2011

Utoljára 2010 áprilisában blogoltam, mindössze tíz hónap  és mégis milyen rég, szinte sosem volt idő. Azok csatlakozzanak napilapomhoz akik nemcsak arra kíváncsiak mit tud ma a valóság de arra is  hogy fordítom én a hétköznapok dolgait a hétköznapok lapjaira. Vendég rovatom, ahol mások érdekes írásait közlöm,  továbbra is üzemel.