Ösztönösen irtózom a kötelező pirosbetűs napoktól. Az elmúlt hét végén felkerekedett az ország, és megrohanta a temetőket. Persze fontos, hogy halottainkat legalább évente egyszer meglátogassuk, de azt azért mindig furcsáltam, hogy erre ki kell jelölni egy napot, hiszen akinek csak ettől jutnak eszébe az egykor voltak, az - ahogy mondani szokás - egyéb bűnök elkövetésére is hajlamos lehet.
Én a fenti napot különös halottjaim között töltöttem, a kimentem egy sétára a Szoborparkba, ahová az elmúlt több mint négy évtized multával mumifikálódott köztéri alkotásokat temették.
Immáron sokadszor zaklatott fel a hely üzenete, az, hogy egy-egy művészi alkotás, amely általában az örökkévalóságnak készül, milyen sokszor méltatlanul rövid életet élhet. Még csak azzal sem értek egyet, hogy ezek rossz művek, a kortársak már sokszor tévedtek, elég itt csak Csontváryra gondolni, a zsenire, aki életében egyetlen alkotást sem adott el, és éhen halt, majd halála után az utókor - köszönhetően egy lelkes amatőr gyűjtőnek, aki megőrizte műveit - a halhatatlanok közé emelte.
Séta közben találkoztam Marx-al, Engels-el, a két filozófussal, akiknek nagy tragédiája, hogy a történelem és benne az ember kiforgatta gondolataikat, és mindig csak ellenzékben lehettek szimpatikusak, alátámasztja ezt az is, hogy a világ nagy tudományos központjai, a Gonosz Birodalmában szellemi atyaként tisztelt két szakálas munkásságát most, a kommunizmus valós veszélyének elmúltával ismét újraértékeli. Ott ágált előttem és bádog népe előtt Kun Béla, akiről jót mondani lehetetlen, de akkor is része múltunknak. Rám kiáltott némán a Tanácsköztársaság fegyverbehívó katonája, akit a köznyelv annak idején - még fénykorában -azzal csúfolt, hogy a kezében lobogtatott valami, nem is vörös zászló, és ő nem is katona, csak egy pincér rohan a vendég után azt kiáltva: „itt tetszett felejteni a kabátkát”. Utóbb komoly vitába keveredtem a karónyelt Münich elvtárssal.
Sétáltam és rám tört a múlt, semmi nosztalgia, csak egyszerre érezni kezdtem mindezt, egykor volt hétköznapi életem részét. Végiggondoltam, miként reagáltam rájuk nap, mint nap, miként épülhettek be a tudatba oly annyira, hogy van egy korosztály, amely még a mai napig is úgy határozza meg az M1 - M7 bekötő, és a 6-os út csomópontját, hogy találkozunk az Osztyapenkónál, annál a kapitánynál, aki most itt magaslik előttem.
Gondolom, úgy vagyunk ezekkel a szobrokkal, mint az utcanevekkel, amik változhatnak ugyan, és változnak is - nálunk kicsit sűrűbben, mint a világ boldogabbik részén - ám az egyes generációk holtukig azon a néven nevezik az utcákat, tereket, ahogy életük első szakaszában megszokták. A szüleimnek - példának okáért - életük végéig Király utca volt, ami nekem Majakovszkij még ma is, amikor pedig már hivatalosan ismét Király.
Kifelé jövet a szobortemetőből azon gondolkodtam, hogy az még csak rendben van, hogy múltunkat időről időre újra értékeljük, hiszen jól tudjuk, nincs szubjektívabb dolog a történelemnél, de az azért már-már beteges , hogy nemcsak megtagadjuk, de igyekszünk úgy tenni, mintha ott sem lett volna az időegyenesen egy, vagy – esetünkben - több korszak. Ne feledjük, a múlt könyvének lapjait mindig a ma tollával írják tele, és honnan lehetne jobban, biztonságosabban elrugaszkodni a jövő felé, mint éppen innen, ahol most állunk: a mából?
